Hetedik Fejezet - 'Ezt még megbánod'

Kedves Olvasóim!

Ugyan az előző részhez nem érkezett, csak öt pipa, azért én tudom ám, hogy itt vagytok, és ezt köszönöm nektek. Köszönöm az új feliratkozót, a követést és a díjat, sokat jelentetek nekem! 

Továbbra is várom a visszajelzéseiteket, és ígérem, most már nem olyan sokára beindulnak az események. 

Ölel mindenkit: Bridget <3

_____________________________

"I don't know about you, but I'm feeling 22 21"

Mire végzünk a selyemmel, már szinte az egész egyetem zöld, lila, citromsárga és fehér színekben pompázik. Mi maradunk legutoljára, és mindhárman Zimont hibáztatjuk a késésért.

- Te hülyéskedted el az egészet! - taszítja oldalba Portia, de közben alig áll a lábán, úgy nevet.

- Ne gyere nekem, mert kitépem az összes hajadat! - utánozza a fiú Cassy hangját. - Ja, nem, bocsi, most voltam körmösnél... Nem akarom, hogy a száraz tincseid belekarcoljanak a lakkomba!

Portiának muszáj belém kapaszkodnia, én meg rászólok Zimonra, hogy hagyja abba, mert még a végén megfullad a legjobb barátnőm. Erre aztán egy kicsit összeszedi magát, de továbbra is vigyorog, Portia meg akárhányszor ránéz, elneveti magát. Ebből fakad, hogy a hatalmas díszeket csak harmadik próbálkozásra sikerül feltenni a boltívekre, és akkor is csak azért, mert én veszem át a feladatot – sajnos Port mind a két alkalommal leszakítja őket, mert Zimon nevetteti. A végén úgy döntök, hogy mivel mindennel végeztünk, de ezek ketten egy darabig még ellesznek egymással, leülök Cinna mellé a szekrénysorok tövébe. Egy jó nagy ásítás után egy még hatalmasabb sóhaj szakad fel belőlem.

- Tisztára olyanok, mint a gyerekek – csóválom mosolyogva a fejem.

- Körülbelül – válaszol halkan Cinna.

Fél szemmel rásandítok, és látom, hogy ő is mosolyog. - Hogy haladsz az év végi beadandóddal? Hasznos voltam? - kérdezem.

- Igen, mindenképpen – vigyorodik el -, de már nem kell megcsinálnom a ruhákat. Felmentést kaptam a Viadal miatt, Portiával együtt – magyarázza.

- Ó! Kis mázlisták. Na és van már valami ötletetek a hétfői felvonulásra? – érdeklődöm.

- Még nem nagyon, de legkésőbb csütörtökig muszáj lesz kitalálnunk valamit.

- Hát akkor sok sikert – nézek rá mosolyogva.

A következő pillanatban Zimon slattyog oda hozzánk, mögötte Portiával.

- Na jó, srácok – nyújtózkodik egyet -, nekem mennem kell szénért. - Mindhárman egyszerre nézünk rá, és mikor leesik neki, hogy mennyire nem értjük, miről beszél, sóhajtozva beletúr lila hajába. - Tudjátok, olyan fekete kis bigyók – magyarázza.

- De minek az neked? - ráncolom a szemöldökeimet. - És miért te szerzed be?

- Holnapra kell – vigyorodik el. - És azért én szerzem be, mert a diri csak így engedélyezte a dolgot.

- Te jó ég! - kiált fel Portia. - Féljünk?

- Nem kell – vonja meg a vállait a fiú. - Csak egy kis extra lesz a produkciómoz.

- Na jó, ezt most tényleg nem értem – rázom meg a fejem.

- Nem is kell – kacsint rám, aztán zsebre vágja a kezeit, sarkon fordul, és elindul az udvar felé. - Pápá! - kiabál vissza.

Visszaköszönünk neki, aztán próbáljuk kitalálni, hogy vajon mi ez az egész a szénnel. Én arra tippelek, hogy mivel a szénnek a Tizenkettedik Körzethez van köze, lesz valami buli külön Portiának és Cinnának, de ők ezt nem nagyon hiszik. Miután ezen kívül semmi értelmes nem jut eszünkbe, megegyezünk abban, hogy holnap úgyis minden kiderül, szóval igazából teljesen felesleges agyalni a dolgon.

Portia ma este is nálam alszik, csak hazafelé ugrunk be hozzá pár cuccért, meg azokért a holmikért, amik holnapra kellenek. Egész este beszélgetünk, kaját rendelünk meg nevetgélünk, vagyis nagyjából ugyanazt csináljuk, mint tegnap – csak immáron egy kicsit szolidabban.

Másnap reggel elég későn ébredünk, de még így is tengernyi időnk van a bálig. Este hatkor kezdődik, bőven elég, ha félre odaérünk, így ha kettőkor kezdünk készülődni, még az is elég. Közösen összedobunk valami reggelit, aztán míg megesszük, megnézünk egy filmet. Igazából tévézni akartunk, hátha van egy jó sorozat éppen, de az égvilágon semmi más nincs adásban, csak a Viadalok ismétlése, és Caesar Flickerman interjúk a Játékmesterekkel meg polgármesterekkel.

- Úgy utálom, mikor ez van – húzom oldalra a számat.

- Évente csak egyszer kell túlélned – bokszol a vállamba Portia.

- Az épp elég.

Szerencsére a film egész jó, és elvonja a figyelmemet. Aztán elérkezik a kettő óra, és nekilátunk a készülődésnek. Először megcsináljuk a hajunkat: Portia befesti pár tincsét sárgára meg kékre, az én frizurám pedig végül csak annyiban változik, hogy a töve fekete lesz, és loknikat sütünk az aljába. Aztán sminkelünk - ezzel egy csomó idő elmegy -, legvégül pedig strasszokat teszünk a körmünkre, és párat a szemünk alá is biggyesztünk. Legutoljára marad a ruha, amit egyszerre veszünk fel, aztán mikor mindketten készen vagyunk, szintén egyszerre lépünk ki a nappaliba. Azonnal a tükör elé rohanunk.

- Hű, de jól nézünk ki! - kiált fel Portia. Felszegi az állát, aztán elneveti magát. - Íme a Viadal Bál két legszebb résztvevője!

***

Mire mi megérkezünk, már szinte mindenki ott van. A bált egy hatalmas, ovális teremben szoktuk megtartani, amit nemes egyszerűséggel csak Bálteremnek hívunk. A terem bal végében van a színpad az előadóknak, akik a zenét szolgáltatják, jobboldalt a kaják kapnak helyet, középen pedig, egy kétszer kétméteres, óriási, kék csillár alatt van a táncparkett. Egy csomóan ott álldogálnak klikkekbe verődve, és koktélt iszogatva beszélgetnek. Az egész terem zsong a sok embertől, de igazából ez nem zavaró, hiszen megadja az egész hangulatát.

- Mit csináljunk először? - súgja oda Portia. Nem értem, miért suttog, talán a természetes, jóleső izgalom miatt, amit én is érzek a levegőben. Elvégre ez egy bál, ahol sok minden megtörténhet, ezért hát én is suttogva válaszolok neki.

- Nem is tudom. Mondjuk menjünk, és igyunk egy koktélt.

Egyszerre fordulunk el, és indulunk meg az asztalok felé. Egy halom kajától meg italtól roskadoznak. Először  mindenféle előételek, szendvicsek, kaviár, öntetek és miegymás, aztán a főfogások, amiket mi Portiával csak "ebédkajáknak" hívunk, utoljára mindkettőnk kedvencei, a desszertek. A legvégső, apró asztalon pedig azok az átlátszó löttyel teli talpas borospoharak, amiket ki nem állhatok. Arra valók, hogy ha túlságosan tele vagy és nem tudsz többet enni, akkor felhajts egyet – de szigorúan csak a mosdóban. Ha nem ott teszed, akkor ott fogsz hányni, ahol éppen vagy, ugyanis ez a cucc erre való. Megiszod, hánysz egyet, aztán már ehetsz is tovább. Ezt eleve undorítónak és visszataszítónak tartom, de mikor először találkoztam a dologgal, sajnos még nem tudtam, hogy ilyen hatása van. A mai napig emlékszem arra a délutánra... Tizenegy éves voltam, és a szüleimmel egy neves hivatalnok által rendezett bankettre voltunk hivatalosak, aki a lányának rendezett ünnepséget a tizennyolcadik születésnapja alkalmából. Természetesen semmi más nem érdekelt tizenegy éves fejjel, csak a gyönyörű ruhák, és a sok kaja meg ital. Mivel legjobban azért mégis csak a desszertek foglalkoztattak, csomó édes dolgot ettem, és aztán vizet akartam inni. Azt hittem, hogy a poharakban víz van, és megittam egyet. Már nyúltam volna a második felé, de nem jött össze, mert abban a másodpercben kidobtam a taccsot. Ami azt illeti, szörnyű volt az a nap. Leégettem a szüleimet, apa ott ismerkedett meg azzal a szőkével, aki miatt aztán otthagyott minket, és elképzelhető, hogy a produkcióm is hozzájárult ahhoz, hogy anyám nem nagyon kedvel.

- Rox! - ránt ki Portia hangja a gondolataimból. - Rox, minden rendben? Azt mondtad, koktélt igyunk, de már vagy két perce csak állsz az asztal előtt, és a hánytatót bámulod. Biztos vagy benne, hogy... - elharapja a mondat végét, és elvigyorodik.

- Nem – rázom meg a fejem -, csak eszembe jutott valami.

- Ó, akkor oké. Szerezzünk egy italt, aztán keressük meg a többieket – tanácsolja.

Teleszórom a koktélomat chiliporral, ami meglepő, mert ha túl sok van benne, akkor már nem iszom meg. Talán ez is annak az oka, hogy ideges vagyok, amit szintén nem értek. Sosem szoktam ideges lenni a bálokon.

- Azt nézd – búgja a fülembe Portia. Arrafelé nézek, amerre mutat, és megpillantom Cassyt. Megszokhattam volna már, hogy folyton parádézik, de az a ruha, amit most visel, talán minden eddigin túltesz. Az egész lila, jó egyméteres uszállyal, és mindenhol fehér tollak lógnak le róla. - Mint egy félig megkopasztott madár – kuncogja Portia.

Tényleg arra hasonlít, de ennek ellenére egész népes rajongótábor gyűlt már köré. Természetesen fiúk, akik odáig vannak érte, és lányok, akik olyan menők és népszerűek akarnak lenni, mint ő. Én mondom, sosem fogom megérteni az emberi fajt.

- Hé! - kiált oda nekünk egyszer csak valaki. Legnagyobb meglepetésemre maga Cassy az, és nem is nekünk kiabál, hanem inkább csak egyikünknek, pontosabban Portiának. - Hé, Port, nem jössz ide?

Portiával egyszerre karolunk egymásba, és úgy bámulunk vissza a lányra, aki ki sem látszik hatalmas szempillái mögül. Az összes rajongója minket bámul. Elég ciki helyzet.

- Nem – rázza meg a fejét a barátnőm. - Köszi, inkább maradok a régi társaságomnál.

- Nemár! - húzza el a száját Cassy. - Gyere már ide, egyvalaki nem is társaság! - Egy pillanat erejéig rám néz, aztán önelégülten elmosolyodik, és hátradobja a haját.

- De három már az – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Még megfordulni sincsen időm, máris Zimon feje kandikál át a vállaink fölött, a kezeivel pedig mindkettőnket átkarol.

- Te vagy a megmentőm – tátogom felé hálásan, mire elvigyorodik.

- Na és te? - Cassy a hátunk mögé néz, és ismét dob egyet a haján. Ha jól látom, rózsaszín az alja. Csodás, elvégre a lila és a rózsaszín nagyon passzol egymással. - Te nem jössz ide, Cinna?

A hátam mögé pillantok, de akkor már késő, mert Cinna egyenesen mellém áll, és zsebre vágja a kezeit.

- Nem, kösz – feleli egyszerűen.

- Hát, az kár – sóhajtja drámaian a lány. - Eddig se voltál nagyon lent, de most már igazán feljebb léphetnél a ranglétrán, Portiával együtt. Velem kéne lógnotok, nem velük – vet rám és Zimonra pár lesújtó pillantást.

- Nekem jó itt. - Portia Cassy magas, nyálas orrhangját utánozza.

- Ja, ők itt illenek a ruhámhoz - száll be Zimon is a piszkálódásba ugyan olyan hangon. Aztán a barátnőm hátranyújtja a tenyerét, a fiú pedig belecsap.

Cassy nem válaszol, csak fújtatva int a közönségének, hogy továbbáll, kövessék.

- Kiállhatatlan egy csaj – morogja Portia, majd belekortyol a koktéljába.

- Az – helyeselek halkan, s mivel még mindig annak a hatása alatt vagyok kicsit, hogy Cassy leakarta nyúlni a legjobb barátnőmet, én is beleiszom a koktélomba. Ez kár, ugyanis teljesen kiment a fejemből, hogy tele nyomtam chilivel. Ahogy az első adag lecsúszik a torkomon, köhögni kezdek, és Portia kezébe nyomom a poharat. Biztos csak millimétereken múlik, hogy nem löttyen rá a cucc, úgy ugrik hátrébb. Aztán mikor látja, hogy mindjárt megfulladok, egyszerűen hagyja a földre esni a poharat, és egyből segít.

- Rox! Te jó ég, mi a baj?

- Túl sok volt a chili – válaszol helyettem Zimon, de fogalmam sincsen, hogy honnan tudja.

Cinna a kezembe ad egy pohár vizet, amit szinte egy másodperc alatt be is nyakalok. - Köszi – motyogom a könnyeimen keresztül.

Még jó, hogy ekkora itt a nyüzsgés, mert így senkinek sem tűnök fel. Sikeresen összeszedem magam annyira, hogy képes legyek a kiegyensúlyozott lélegzésre, és a többiekkel együtt le tudjak ülni a bárpulthoz. További kér pohár vizet tüntetek el, mire rendbe jövök.

- Azt hiszem elég volt a chiliből – szipogom.

- Hát az tuti – helyesel Portia. Olyan fejet vág, mintha éppen meghalni készülnék.

- Ne nézz már így rám! - dőlök hátra. - Jól vagyok.

- Biztos? - vonja össze a szemöldökeit. - Vagy kérsz még vizet?

- Nem, köszi – rázom meg a fejem. Ismét szipogok egyet, és felsóhajtok. - Jól kezdődik ez a bál.

- Nem nem, még nem kezdődött el, szivi – kacsint rám Zimon.

- Ja, bocsi, még van... - felnézek az órára, ami szerint még két perc, és hat lesz -, ...pontosan kettő perc.

- Akkor nekem mennem kell – vigyorog a fiú. Azzal meg sem várja, hogy válaszolhassunk, már fel is szívódik.

- Vajon mire készül? - néz utána Portia.

- Hamarosan kiderül – állapítja meg Cinna.

Tovább üldögélünk a bárpultnál, és az eseményeket figyeljük. A szervezők beraknak valami zenét, ami nem élő, ez pedig meglep, hiszen a bálokon mindig élőben zenélnek. Egy páran összeállnak és táncolni kezdenek, mi pedig Portiával közben megvitatjuk, hogy kinek milyen a ruhája. Cinna csendben hallgat minket – úgy látszik, nincs beszédes kedvében. Azonban mikor megkérdezzük, hogy mit gondol az általunk legszebbnek ítélt ruháról, pár mondatba összefoglalja, hogy miért áll jól, vagy éppen nem jól a lánynak.

Aztán valami olyan történik, ami addig soha. Éppen bekapok egy olívabogyót, ami Portia koktéljában volt (ő nem szereti az olívát), mikor észreveszem, hogy egy srác felénk tart. Először azt hiszem, a bárpult miatt jön, de mikor találkozik a tekintetünk, már tudom, hogy nem.

- Ide jön! - suttogom kétségbeesetten Portiának. Olyan közel hajolok a füléhez, hogy a haja teljesen eltakarja a számat. Minden bizonnyal ő is kiszúrja a srácot, mert elvigyorodik, és visszatol a székemre.

- Ide bizony – kacsint rám.

Szeretnék jól belerúgni a bokájába, de már nincs rá lehetőségem, mert a fiú megáll előttem, majd finoman meghajol, ahogy a szokás és az illem kívánja.

- Roxanne – köszönt. Először nem esik le, hogy honnan ismer, de aztán rájövök, hogy néha együtt van tematika óránk.

- Szia, Fritz – bólintok. Olyan erőltetetten mosolygok, hogy attól félek, lebukom. Óvatosan Portia után nyúlok, aki nemes egyszerűséggel leráz magáról.

- Felkérhetlek egy táncra? - kérdezi a fiú.

Szinte látom magam előtt a hatalmas, pirosan villogó lámpát, ami valahol az agyamban azt szirénázza, hogy "Nem! Találj ki valamit, Rox!". De semmi sem jut eszembe. Kővé dermedve bámulok Fritzre. Furcsa lehet a reakcióm, de az az igazság, hogy életemben talán egyszer vagy kétszer esett meg, hogy táncoltam a bálon. Még csak azt sem mondhatom, hogy szégyenkeznem kéne a tánctudásom miatt, mert anyám ragaszkodott hozzá, hogy az általános iskolában balettozzam... De egyszerűen nem megy. Nem akarom, hogy ez a srác a csípőmre tegye a kezét, vagy hogy átkarolja a vállamat.

- Persze, hogy felkérheted! - Portia letol a székről, és a kezemet Fritz tenyerébe nyomja. - Szegény kicsit le van fagyva – tűr a fülem mögé egy tincset. - Olvaszd fel. - Azzal a táncparkett felé fordít, és a hátamra mért nyomással megadja a kezdő löketet.

Ahogy elindulok Fritz ég kék öltönye mellett, észhez térek. Átpillantok a vállam fölött, és egyenesen a vigyorgó és integető Portiára szegezem a tekintetemet. Ezt még megbánod, üzenem a szemeimmel.