Huszonötödik Fejezet - 'A gyűrű'

Kedves Olvasóim!

Meghoztam ít új részt, remélem, tetszeni fog. Nem sok hozzáfűznivalóm van, csak annyi, hogy köszönöm a piáitokat és Azynak a kommentet, valamint, hogy jó olvasást. :3

Üdv,

Dorine <3

U.I.: Bocsánat, hogy ennyiszer van dizájnolás, de valahogy sosem olyanra sikerül, mint szeretném... szóval elképzelhető, hogy majd lesz megint egy kis alakítás, de azért próbálok leállni. :) Megértéseteket köszönöm!

_______________________________________________

- Hali, Rox – trillázza Portia. A hangja egy kicsit felvidít, de ez nem tart sokáig, mert folytatja. - Pont most akartalak hívni, hogy ma csak este tudok átmenni, mert Zimon családjához megyünk, és egész nap ott leszünk. Ugye nem baj?

Összepréselem az ajkaimat, és minden erőmet összeszedem, nehogy elsírjam magam. Nagyszerű, eszméletlen, fantasztikus – mondanám most a legszarkasztikusabb hangomon. De nem teszem. Nem tehetem, mert attól még, hogy Portia a legjobb barátnőm, és mindig számíthatok rá, nem varrhatom a nyakába az összes gondomat. Felnőtt vagyok, nem óvodás, akit dajkálni kell. Meg tudom csinálni egyedül is...

- Nem, dehogy – mondom pár másodpercnyi hallgatás után.

- De biztos? Mert ha szükséged van rám, vagy ha van valami, akkor tudod, hogy én...

- Biztos – szakítom félbe, ahogy az ujjaim a kanapé kárpitjába mélyednek. - Csak azért hívtalak, mert megvan a temetés időpontja. Ugye eljössz? - Ez nem is hazugság, tényleg el akartam neki mondani.

- Persze, ez természetes. - Szinte látom magam előtt, ahogy bólint, és kisöpri a szeméből a frufruját. - Melyik nap?

- Jövőhét szerda – felelem, és elcsukló hangon teszem hozzá: - Délelőtt tizenegy.

- Értem... Figyi, kitartás, oké?

- Oké – suttogom.

- Most hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy megölellek. Én is lehunyom, és én is elképzelem – mondja. - Három, kettő, egy.

Úgy teszek, ahogy mondta: becsukom a szemeimet, és nem is kell erőlködnöm, teljesen egyszerűen megy a vizuális ölelés. Érzem az orromban az ismerős, finom parfümöt, és csiklandozzák az arcomat a fekete fürtök.

- Ez jól esett – szipogom. - Köszi.

- Ez a legkevesebb – vigasztal Portia. Aztán felsóhajt. - Rox, este találkozunk. Most mennem kell, indulunk... - Még mielőtt válaszolhatnék, hallom, hogy elhajol egy kicsit a telefontól, végül ismét beleszól: - Zimon üdvözöl.

- Én is őt – bólintok. - Szép napot, kedveltesd meg magad az anyósoddal meg az apósoddal – teszem hozzá, hogy valami vicceset mondjak.

- Megpróbálom – nevet fel Portia. - Akkor szia!

- Port, nem muszáj ma átjönnöd. Inkább pihenj, rendben? Már csak az kéne, hogy veled is történjen valami. - Megborzongok, ahogy arra gondolok, hogy esetleg elvesztheti a babáját.

- Rendben, de holnap mindenképpen átmegyek, nem fogsz lerázni! - figyelmeztet.

- Ettől nem félek – rázom meg a fejem.

Aztán elköszönünk és megszakad a vonal, de én tovább bámulom a mobilom képernyőjét. Vasárnap van. Normális esetben ma amiatt szoronganék, hogy anya hogyan fog megalázni a szokásos családi ebéden, de most... most mindent megadnék azért, hogy emiatt legyek stresszes. Ám a helyzet közel sem ennyire egyszerű: az elmúlt két nap életem legborzasztóbb két napja volt. Anyám szerdán halt meg, mint a kórházi leletekből kiderült, szívelégtelenségben. Plutarch minden nap meglátogatott, és tőle tudom, hogy anya egy jó ideje szívbeteg volt már, az orvosok szerint az idegesség hozta elő nála, és a depresszió. Igen, a depresszió, amit a kórházban nem tudtak mire vélni egy olyan nőnél, akit már csak pár hét választott el az esküvőjétől, de én tudom az okát: apám, és az, hogy elhagyta. Tudom azt is, hogy anya még mindig szerette őt, és ugyan Plutarchot is szerette, de koránt sem úgy és annyira, mint azt a férfit, akinek gyereket szült, és aki aztán teljesen összetörte a szívét. Anya saját maga próbálta a fagyossággal összetartani a szíve darabjait, de eddig bírta, és az utolsó alkalommal olyan menthetetlenül roppant össze, hogy nem lehetett rajta segíteni.

Összepréselem az ajkaimat, de nem merem megtenni. Minden egyes sejtem akarja, de az agyam mégsem engedi. Nem merek rákattintani Cinna nevére a névjegyzékben, nem merem megkérni, hogy jöjjön el velem anyámék házába Portia helyett, hogy összeszedjek pár holmit – többek között a ruhát, amibe a Méltósok fogják beöltöztetni a holttestet a temetés előtt. Nem merem megtenni, mert azóta a nap óta, hogy mellette ébredtem a kórházban, nem keresett, én pedig úgy érzem, valami történt ott. Valami, ami most már örökre összeköt minket. És ez nem olyan dolog, amire szívesen gondol az ember, inkább valami olyasmi, mint egy kínos titok, valami, amit jobb lenne meg nem történtté nyilvánítani.

A értelmem és az érzelmem hatalmas háborút vív a bensőmben. Muszáj elhívnom valakit, egyedül nem leszek képes belépni abba a házba. De se Portia, se Plutarch nem ér rá: Portia családi látogatáson van, Plutarchnak meg hirtelen sürgős, halaszthatatlan dolga akadt, amit nem tudok mire vélni. És amúgy is, mostanában olyan furcsán viselkedik. Sokat telefonál, folyton ügyeket intéz, és folyamatosan rohan valahová. Azt mondja, azért, hogy lefoglalja magát, és ne anyámra gondoljon – na meg hamarosan bejelentik a Nagy Mészárlást, és gőzerővel folynak az utolsó simítások az jövőévi, különösen nagyszabású Viadal arénáján.

A Viadalról eszembe jutnak a körzetek, a körzetekről az ott élő emberek, az ott élő emberekről az erő, az erőről anya, anyáról pedig a levele, és az, amit ott ír a körzetekben élő emberekről. És ez az a gondolatfolyamat, ami az ujjamban ér véget, és megállíthatatlanul megnyomja a zöld jelet a képernyőn. Nem csörög sokáig, én pedig lélegzetvisszafojtva várom, hogy Cinna beleszóljon.

- Roxanne! - köszönt kedvesen. Lehunyom a szemeimet, és máris érzem, hogy megint gyűlnek a könnyeim. - Hogy vagy? - kérdezi.

- Szia... - Muszáj mély levegőt vennem, nehogy elsírjam magam. - Jól, a körülményekhez képest egészen... jól.

- Eddig még nem mondtam, de nagyon sajnálom, ami édesanyáddal történt – mondja halkan. - Fogadd őszinte részvétem.

- Köszönöm – bólintok. - Köszönöm – ismétlem pár csöndes másodperc után. Aztán egyszer csak kicsúszik a számon: - Cinna, kérlek, eljönnél velem anyáék házába? El kéne ott intéznem pár dolgot, és nem hiszem, hogy... szóval hogy egyedül... a többiek meg... - Elakad a szavam és sírni kezdek, de Cinna végtelen türelme és kedvessége még mobilon keresztül is megnyugtat, ahogy válaszol.

- Természetesen. Mikor?

- Akármikor – hüppögöm.

- Megfelel, ha most elindulok? Körülbelül tíz perc, és ott vagyok nálad. Felveszlek, aztán mehetünk. Vagy szeretnéd, ha expresszel mennénk?

- Nem, most nem... Az autó jó lesz.

- Akkor pár perc, és találkozunk.

- Pár perc – ismétlem a szavait. - Pár perc. - Még azután is ezt mondogatom, hogy leteszi a telefont. Végül az ölembe ejtem a kezeimet, és felsóhajtok. A könnyeim lassan felszáradnak, ahogy bámulok magam elé.

Pár perc, vagyis talán nem is elég ahhoz, hogy rendbe szedjem magam. Összeszorítom a fogaimat, és kényszerítem magam, hogy felálljak. Egyszerű, sötétkék ruhát veszek fel, és csak egy nagyon kicsit sminkelem ki magam. Mostanában nem szeretem a sminket, valahogy kényelmetlenül érzem benne magam. Arra pedig, hogy ki lát szépnek és ki nem, jelen pillanatban magasról teszek.

Bő tíz percbe telik, mire megérkezik Cinna. Furcsa, mert mikor kinyitom az ajtót és meglátom, a jelenléte inkább megnyugtat, mint zavarba hoz.

- Egy pillanat, és indulhatunk – mondom. - Addig gyere be.

- Rendben – bólint.

Nem figyelem, mit csinál, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy kicibáljam a szekrényből a legnagyobb kabátot, amit csak találtam. Ugyan kint nincsen olyan hideg, de tudom, hogy ilyen állapotban meg fogok fagyni, ha ki kell mozdulnom itthonról, így a ballonkabát mellé bakancsot húzok. Vonakodva ballagok ki az előszobába, ahol a talpig elegancia Cinna áll, aki ráadásul stílustanácsadó. Biztos szemet szúrt neki a hatalmas kabát-ruha-bakancs összeállítás.

- Ne nézd a cuccom, oké? Mindjárt megfagyok.

- Szerintem ez nem is olyan rossz – néz végig rajtam, aztán finoman elmosolyodik, ahogy a szemei megállapodnak az arcomon.

Szeretnék visszamosolyogni rá, szeretném azt hinni, hogy ez valamiféle bók volt, szeretném, ha boldoggá

tenne, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Úgy érzem, mintha az arcomra álarc fagyott volna, ami megakadályozza, hogy mosolyogjak. Elfordulok, és kilépek az ajtón.

Megborzongok, ahogy a hűvös, de mégis kellemes levegő megérinti az arcomat. Az utca most is pont olyan, mint volt: az út, szemben a plakátok, balra a kanyar, aztán a betonpark, jobbra pedig egyenes út az autópályára. Minden stimmel, és ez ismét eszembe juttatja azt, hogy igazából semmi sem stimmel, semmi sincsen rendben.

- Hol parkolsz? - kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat.

- Egy kicsit hátrébb – mutat Cinna a betonpark felé.

Bólintok, aztán egymás mellett sétálunk el odáig. Cinna kinyitja nekem az ajtót, aztán ő is beül, és már indulunk is. Az autóban kellemes meleg van, és olyan csönd, hogy szinte hallom, ahogy lélegzem.

Hirtelen kiráz a hideg, ahogy eszembe jut, mi történt aznap, mikor anyám szívrohamot kapott. Óvatosan oldalra nézek. Cinna nyugodtan szemléli az utat, a profilján az idegesség legkisebb jele sem látszik. Az ajkamba harapok, ahogy ismét előrefordulok, aztán összehúzom magamon a kabátot. Miért van az, hogy ő sosem ideges, sosem mérges, sosem akad ki? Eddig egyetlenegyszer láttam stresszhelyzetben: mikor Katniss majdnem felrobbant az arénában. De ezen kívül soha, és soha nem hallottam a szájából egyetlen csúnya szót sem. Cinna maga a megtestesül nyugalom, ezzel ellentétben én úgy érzem magam, mintha vulkán lennék, ami éppen kitörni készül.

Az ajkamat harapdálom, és azon morfondírozom magamban, hogy megtegyem-e, de végül úgy döntök, megteszem.

- Köszönöm azt, amit anyám halálakor tettél – mondom, de nem nézek rá. A hasamban csapkodni kezdenek a pillangók, és úgy érzem, ha most a szemébe néznék, biztosan elbőgném magam. - Mindent – teszem hozzá remegő hangon.

- Ezt nem kell megköszönnöd – feleli halkan. - Bármikor megtenném.

- Bármikor? - Kifelé fordítom az arcom, nehogy Cinna meglássa a könnycseppet, ami a jobb szememből igyekszik lefelé. Aztán az ajkamba harapok, és abban reménykedem, hogy nem fog rám törni a zokogás.

- Bármikor. És ha bármit tehetnék azért, hogy ne légy szomorú, megtenném.

A hangja szóról szóra lágyul el, én pedig nem bírom tovább. Úgy terveztem, hogy nem fogok sírni, de hát a tervek sokszor füstbe mennek, nem igaz? Így van ez most is: az ablaknak nyomom a homlokomat, és engedem, hogy a sírás ismét a hatalmába kerítsen. Úgy érzem, nem tudok ellene védekezni.

- Úgy hiányzik! - zokogom.

Cinna felém nyúl a jobb kezével, és rákulcsolja az ujjait a kézfejemre. - Tudom – suttogja. - Tudom.

- Végre jóban voltunk, beszéltünk, ráadásul itt volt az esküvője, meg... - Szeretném folytatni, de nem tudom, mert minden további próbálkozásom sírásba fullad.

És Cinna nem engedi el a kezemet: egészen addig támogat, míg meg nem nyugszom, ez pedig körülbelül akkor következik be, mikor megérkezünk anyáék házához.

Minden erőmre szükségem van, hogy ki tudjam nyitni a bejárati ajtót. Az ujjaim remegnek, a hasam görcsbe rándul, a szívem zakatol. Elég sokáig vacakolok a zárral, de végül sikerül kinyitnom az ajtót, és belépek. Cinna szándékosan nem követ azonnal, amiért hálás vagyok neki. Ezeket a lépéseket most egyedül kell megtennem, még akkor is, ha úgy érzem, mintha mezítláb járnék milliónyi törött üvegszilánkon. Minden egyes méter fáj: az illatok, az új szőnyeg, a csillár, az étkező látványa. Felrémlenek a pillanatok, mikor ott ültem, annál azt asztalnál, és rettegve hallgattam anyámat. Mit meg nem adnék most azért, hogy újra átélhessem azt a fajta rettegést! De ehelyett csak néma félelmet érzek. Félelmet a jövőtől, félelmet a következő percektől, félelmet mindentől. Félek, hogy nem leszek elég erős, hogy én is megtörök. Szokták mondani, hogy az a normális, ha a gyerek temeti a szüleit. Ez biztosan így is van, de én most nem tudok azonosulni vele. Nem akarom eltemetni anyámat, azt akarom, hogy éljen!

Arra leszek figyelmes, hogy egy fal előtt állok, és a rajta függő képet bámulom. Ez én vagyok. Összepréselem az ajkaimat, aztán felnyúlok, és leveszem a képet. Határozott mozdulattal fordítom lefelé, ahogy leteszem az egyik szekrény tetejére. Aztán tovább megyek, és annyi képpel teszem ugyan ezt, amennyit csak meglátok. Végül a nappaliban kötök ki, és a saját tükörképemet fixírozom a tévé képernyőjében. Úgy érzem, most hasonlítok a leginkább önmagamra. A sminkemet már teljesen lesírtam, ami pedig lefolyt az arcomon, azt letöröltem. A hajamban semmi sütés vagy vasalás, egyszerűen természetesen hullámos. Se kapitóliumi maskara, se élénk színek, se semmi. Csak én, csak Roxanne.

Hirtelen kellemes bizsergés fut fel a karomban, és ahogy megfordulok, Cinnával találom magam szemben. Semmi kétség, a kezemet fogja. Még csak el sem tudom képzelni, mit látok a tekintetében. Sosem volt még ilyen. Szívesen hinném azt, hogy talán kedvel, hogy talán úgy kedvel, ahogy én őt, de tudom, hogy ennek nem, nagyon nem most van itt az ideje. Ezért hát lesütöm a szemeimet, és neki is el akarom ezt mondani, de még mielőtt megszólalhatnék, ő mondd valamit.

- Nyugodj meg – suttogja. A szemeim azonnal lecsukódnak, a bensőm megremeg. Úgy érzem, ebben a pillanatban kérgesre fagy körülöttünk a világ. Életem legharmonikusabb másodpercei ezek, és Cinna halk hangja nem töri meg a kérget, ami körbevesz minket. - Ez nem olyan kézfogás. Most csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül. Itt vagyok veled, rendben? Segíteni fogok.

Kinyitom a szemeimet, és felnézek rá. Az arcát fürkészem, próbálok arra gondolni, hogy repesnék az örömtől, ha ezt nem ilyen körülmények között mondta volna, de az, hogy itt és most hagyták el a száját ezek a szavak, csak bizonyossá tesz abban, hogy mennyire nehéz percek következnek.

- Rendben – felelem halkan.

Az, hogy a továbbiakban nem sokat beszélünk, valamiképpen megnyugtat, bár nem pontosan tudom, hogy miért. A csend jótékonyan hat a sajgó lelkemre, bár csak tompítani tudja azt a fájdalmat, amit az emlékek által feltépett sebek okoznak. Anya szekrénye előtt állok, és próbálom rászánni magam, hogy kinyissam. Az egyik kezem szabad, a másikkal Cinna ujjaiba kapaszkodom. Muszáj kiválasztanom a ruhákat, muszáj kiválasztanom a ruhákat...

- Nem megy – rázom meg a fejem. - Nem akarok megint sírni.

- Akkor csináljuk együtt – ajánlja.

- Csináljuk – nyelek egy hatalmasat.

Felemeljük a kezünket, és egy mozdulattal kinyitjuk a szekrény szárnyát. A szívem összefacsarodik, ahogy az ismerős illatok és a hideg-meleg színek elérnek hozzám. Még mindig azt érzem, hogy nem akarom ezt csinálni, és csak az a tény tartja bennem a lelket, hogy nem vagyok egyedül. A bensőm ennek ellenére folyamatosan lüktet, a könnyeim követelik a szabadságukat.

- Megtennéd... megtennéd, hogy kiválasztasz valamit? - hadarom. Hátrálok egy lépést, aztán elengedem Cinna kezét, és lehuppanok az ágy szélére. A számat rágcsálom, és mély levegővételekkel próbálom magamban tartani a sírást. - Sajnálom – hüppögöm -, sajnálom, nem megy...

- Rendben – válaszol halkan Cinna -, akkor majd én keresek valamit.

Mivel nem akarom figyelni, inkább a tenyereimbe temetem az arcomat. A fejemben mindenféle gondolatok cikáznak. Egészen biztos vagyok benne, hogy mire este lesz, nagyon meg fog fájdulni. Iszonyúan vágyom arra, hogy otthon lehessek, teljesen egyedül, és a csendes magányba temetkezhessem. De persze ez nem megy ilyen könnyen. Az élet egyik pofon után adja a másikat, nem kegyelmez. Nem elég, hogy elvette tőlem az anyámat, még arra is rákényszerít, hogy naponta szembesüljek az elmúlásával.

Hátrasimítom a hajam, és ekkor látom meg. A szekrény mellett, egy fehér polcon ott az a kék váza. Semmit sem változott, ugyan olyan, mint volt. Sötétkék, fényes, és fehér nonfiguratívok díszítik. Nagyot nyelek, ahogy lassan felállok. Mindenem megremeg, de nem állok meg: kinyújtom felé a kezem, aztán leveszem. A szívem a torkomban dobog, ám az ujjaim pillanatokon belül kihalásszák a váza karcsú belsejéből a gyűrűt. Tátott szájjal bámulom. Tényleg benne volt! Ráadásul pont olyan, mint régen: arany színű, kék briliánssal.

Muszáj nyelnem egyet, mert a szemeim megint megtelnek könnyekkel. Ismét bevillan a kép, ahogy anya bedobja ezt a gyűrűt a vázába. Aznap történt, mikor egyszerre minden elromlott.

- Roxanne?

Felkapom a fejem. Cinna szemeit bámulom, most tökéletesen látszanak az aranyszínű pöttyök az íriszében. Ő az arcomat fürkészi, a tekintete aggodalomról árulkodik. Aztán a gyűrűre néz, végül ismét rám, és megértem, mi a kérdése.

- Anyám gyűrűje – nyújtom felé az ékszert. Finoman ejtem a tenyerére, hogy ő is szemügyre vehesse. Azt figyelem, miként forgatja az ujjai között.

- Gyönyörű darab – mondja, mikor vissza akarja adni.

Nem tudom, miért, de azonnal hátrálok egy lépést. Mintha valami láthatatlan erő taszítana hátra: mintha csak az emlékek, amik a gyűrűből áradnak, így hatnának rám.

- Ne – rázom meg a fejem. A szemeim ijedten ugrálnak: hol Cinnát nézem, hol a gyűrűt. - Ne – ismétlem. - Ne add vissza. Nem kell. Nekem nem kell.

- Akkor mi legyen vele? - kérdezi óvatosan.

- Tartsd meg, vagy dobd ki, nem érdekel. - Nem tehetek róla, de a mondat végén megbicsaklik a hangom, és lesütöm a szemeimet. Tényleg nem akarom, hogy nálam legyen az a gyűrű. 

 - Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged rá? - Cinna ismét felém nyújtja az ékszert, mire hevesen megrázom a fejem.

 - Egészen biztos.

Aztán nem figyelem, hogy mit csinál, mert megfordulok, és kiviharzom a konyhába. Ismét a könnyeimmel kezdek küszködni, de már nem harcolok ellenük annyira, mint eddig. Pár nap alatt sikerült megtanulnom: ha a sírás jönni akar, akkor jönni is fog.