Kedves Olvasóim!
Meghoztam ít új részt, remélem, tetszeni fog. Nem sok hozzáfűznivalóm van, csak annyi, hogy köszönöm a piáitokat és Azynak a kommentet, valamint, hogy jó olvasást. :3
Üdv,
Dorine <3
U.I.: Bocsánat, hogy ennyiszer van dizájnolás, de valahogy sosem olyanra sikerül, mint szeretném... szóval elképzelhető, hogy majd lesz megint egy kis alakítás, de azért próbálok leállni. :) Megértéseteket köszönöm!
_______________________________________________
- Hali, Rox – trillázza Portia. A hangja egy kicsit
felvidít, de ez nem tart sokáig, mert folytatja. - Pont most
akartalak hívni, hogy ma csak este tudok átmenni, mert Zimon
családjához megyünk, és egész nap ott leszünk. Ugye nem baj?
Összepréselem az ajkaimat, és minden erőmet
összeszedem, nehogy elsírjam magam. Nagyszerű, eszméletlen,
fantasztikus – mondanám most a legszarkasztikusabb hangomon. De
nem teszem. Nem tehetem, mert attól még, hogy Portia a legjobb
barátnőm, és mindig számíthatok rá, nem varrhatom a nyakába az
összes gondomat. Felnőtt vagyok, nem óvodás, akit dajkálni kell.
Meg tudom csinálni egyedül is...
- Nem, dehogy – mondom pár másodpercnyi hallgatás
után.
- De biztos? Mert ha szükséged van rám, vagy ha van
valami, akkor tudod, hogy én...
- Biztos – szakítom félbe, ahogy az ujjaim a kanapé
kárpitjába mélyednek. - Csak azért hívtalak, mert megvan a
temetés időpontja. Ugye eljössz? - Ez nem is hazugság, tényleg
el akartam neki mondani.
- Persze, ez természetes. - Szinte látom magam előtt,
ahogy bólint, és kisöpri a szeméből a frufruját. - Melyik nap?
- Jövőhét szerda – felelem, és elcsukló hangon
teszem hozzá: - Délelőtt tizenegy.
- Értem... Figyi, kitartás, oké?
- Oké – suttogom.
- Most hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy
megölellek. Én is lehunyom, és én is elképzelem – mondja. -
Három, kettő, egy.
Úgy teszek, ahogy mondta: becsukom a szemeimet, és nem
is kell erőlködnöm, teljesen egyszerűen megy a vizuális ölelés.
Érzem az orromban az ismerős, finom parfümöt, és csiklandozzák
az arcomat a fekete fürtök.
- Ez jól esett – szipogom. - Köszi.
- Ez a legkevesebb – vigasztal Portia. Aztán
felsóhajt. - Rox, este találkozunk. Most mennem kell, indulunk... -
Még mielőtt válaszolhatnék, hallom, hogy elhajol egy kicsit a
telefontól, végül ismét beleszól: - Zimon üdvözöl.
- Én is őt – bólintok. - Szép napot, kedveltesd
meg magad az anyósoddal meg az apósoddal – teszem hozzá, hogy
valami vicceset mondjak.
- Megpróbálom – nevet fel Portia. - Akkor szia!
- Port, nem muszáj ma átjönnöd. Inkább pihenj,
rendben? Már csak az kéne, hogy veled is történjen valami. -
Megborzongok, ahogy arra gondolok, hogy esetleg elvesztheti a
babáját.
- Rendben, de holnap mindenképpen átmegyek, nem fogsz
lerázni! - figyelmeztet.
- Ettől nem félek – rázom meg a fejem.
Aztán elköszönünk és megszakad a vonal, de én
tovább bámulom a mobilom képernyőjét. Vasárnap van. Normális
esetben ma amiatt szoronganék, hogy anya hogyan fog megalázni a
szokásos családi ebéden, de most... most mindent megadnék azért,
hogy emiatt legyek stresszes. Ám a helyzet közel sem ennyire
egyszerű: az elmúlt két nap életem legborzasztóbb két napja volt.
Anyám szerdán halt meg, mint a kórházi leletekből kiderült,
szívelégtelenségben. Plutarch minden nap meglátogatott, és tőle
tudom, hogy anya egy jó ideje szívbeteg volt már, az orvosok
szerint az idegesség hozta elő nála, és a depresszió. Igen, a
depresszió, amit a kórházban nem tudtak mire vélni egy olyan
nőnél, akit már csak pár hét választott el az esküvőjétől,
de én tudom az okát: apám, és az, hogy elhagyta. Tudom azt is,
hogy anya még mindig szerette őt, és ugyan Plutarchot is szerette,
de koránt sem úgy és annyira, mint azt a férfit, akinek gyereket
szült, és aki aztán teljesen összetörte a szívét. Anya saját
maga próbálta a fagyossággal összetartani a szíve darabjait, de
eddig bírta, és az utolsó alkalommal olyan menthetetlenül roppant
össze, hogy nem lehetett rajta segíteni.
Összepréselem az ajkaimat, de nem merem megtenni.
Minden egyes sejtem akarja, de az agyam mégsem engedi. Nem merek
rákattintani Cinna nevére a névjegyzékben, nem merem megkérni,
hogy jöjjön el velem anyámék házába Portia helyett, hogy
összeszedjek pár holmit – többek között a ruhát, amibe a
Méltósok fogják beöltöztetni a holttestet a temetés előtt. Nem
merem megtenni, mert azóta a nap óta, hogy mellette ébredtem a
kórházban, nem keresett, én pedig úgy érzem, valami történt
ott. Valami, ami most már örökre összeköt minket. És ez nem
olyan dolog, amire szívesen gondol az ember, inkább valami olyasmi,
mint egy kínos titok, valami, amit jobb lenne meg nem történtté
nyilvánítani.
A értelmem és az érzelmem hatalmas háborút vív a
bensőmben. Muszáj elhívnom valakit, egyedül nem leszek képes
belépni abba a házba. De se Portia, se Plutarch nem ér rá:
Portia családi látogatáson van, Plutarchnak meg hirtelen sürgős,
halaszthatatlan dolga akadt, amit nem tudok mire vélni. És amúgy
is, mostanában olyan furcsán viselkedik. Sokat telefonál, folyton
ügyeket intéz, és folyamatosan rohan valahová. Azt mondja, azért,
hogy lefoglalja magát, és ne anyámra gondoljon – na meg
hamarosan bejelentik a Nagy Mészárlást, és gőzerővel folynak az
utolsó simítások az jövőévi, különösen nagyszabású Viadal
arénáján.
A Viadalról eszembe jutnak a körzetek, a körzetekről
az ott élő emberek, az ott élő emberekről az erő, az erőről
anya, anyáról pedig a levele, és az, amit ott ír a körzetekben
élő emberekről. És ez az a gondolatfolyamat, ami az ujjamban ér
véget, és megállíthatatlanul megnyomja a zöld jelet a képernyőn.
Nem csörög sokáig, én pedig lélegzetvisszafojtva várom, hogy
Cinna beleszóljon.
- Roxanne! - köszönt kedvesen. Lehunyom a szemeimet,
és máris érzem, hogy megint gyűlnek a könnyeim. - Hogy vagy? -
kérdezi.
- Szia... - Muszáj mély levegőt vennem, nehogy
elsírjam magam. - Jól, a körülményekhez képest egészen... jól.
- Eddig még nem mondtam, de nagyon sajnálom, ami
édesanyáddal történt – mondja halkan. - Fogadd őszinte
részvétem.
- Köszönöm – bólintok. - Köszönöm – ismétlem
pár csöndes másodperc után. Aztán egyszer csak kicsúszik a
számon: - Cinna, kérlek, eljönnél velem anyáék házába? El
kéne ott intéznem pár dolgot, és nem hiszem, hogy... szóval hogy
egyedül... a többiek meg... - Elakad a szavam és sírni kezdek, de
Cinna végtelen türelme és kedvessége még mobilon keresztül is
megnyugtat, ahogy válaszol.
- Természetesen. Mikor?
- Akármikor – hüppögöm.
- Megfelel, ha most elindulok? Körülbelül tíz perc,
és ott vagyok nálad. Felveszlek, aztán mehetünk. Vagy szeretnéd,
ha expresszel mennénk?
- Nem, most nem... Az autó jó lesz.
- Akkor pár perc, és találkozunk.
- Pár perc – ismétlem a szavait. - Pár perc. - Még
azután is ezt mondogatom, hogy leteszi a telefont. Végül az ölembe
ejtem a kezeimet, és felsóhajtok. A könnyeim lassan felszáradnak,
ahogy bámulok magam elé.
Pár perc, vagyis talán nem is elég ahhoz, hogy rendbe
szedjem magam. Összeszorítom a fogaimat, és kényszerítem magam,
hogy felálljak. Egyszerű, sötétkék ruhát veszek fel, és csak
egy nagyon kicsit sminkelem ki magam. Mostanában nem szeretem a
sminket, valahogy kényelmetlenül érzem benne magam. Arra pedig,
hogy ki lát szépnek és ki nem, jelen pillanatban magasról teszek.
Bő tíz percbe telik, mire megérkezik Cinna. Furcsa,
mert mikor kinyitom az ajtót és meglátom, a jelenléte inkább
megnyugtat, mint zavarba hoz.
- Egy pillanat, és indulhatunk – mondom. - Addig
gyere be.
- Rendben – bólint.
Nem figyelem, mit csinál, mert azzal vagyok elfoglalva,
hogy kicibáljam a szekrényből a legnagyobb kabátot, amit csak
találtam. Ugyan kint nincsen olyan hideg, de tudom, hogy ilyen
állapotban meg fogok fagyni, ha ki kell mozdulnom itthonról, így a
ballonkabát mellé bakancsot húzok. Vonakodva ballagok ki az
előszobába, ahol a talpig elegancia Cinna áll, aki ráadásul
stílustanácsadó. Biztos szemet szúrt neki a hatalmas
kabát-ruha-bakancs összeállítás.
- Ne nézd a cuccom, oké? Mindjárt megfagyok.
- Szerintem ez nem is olyan rossz – néz végig
rajtam, aztán finoman elmosolyodik, ahogy a szemei megállapodnak
az arcomon.
Szeretnék visszamosolyogni rá, szeretném azt hinni,
hogy ez valamiféle bók volt, szeretném, ha boldoggá
tenne, de
egyszerűen képtelen vagyok rá. Úgy érzem, mintha az arcomra
álarc fagyott volna, ami megakadályozza, hogy mosolyogjak.
Elfordulok, és kilépek az ajtón.
Megborzongok, ahogy a hűvös, de mégis kellemes levegő
megérinti az arcomat. Az utca most is pont olyan, mint volt: az út,
szemben a plakátok, balra a kanyar, aztán a betonpark, jobbra pedig
egyenes út az autópályára. Minden stimmel, és ez ismét eszembe
juttatja azt, hogy igazából semmi sem stimmel, semmi sincsen
rendben.
- Hol parkolsz? - kérdezem, hogy eltereljem a
gondolataimat.
- Egy kicsit hátrébb – mutat Cinna a betonpark
felé.
Bólintok, aztán egymás mellett sétálunk el odáig.
Cinna kinyitja nekem az ajtót, aztán ő is beül, és már indulunk
is. Az autóban kellemes meleg van, és olyan csönd, hogy szinte
hallom, ahogy lélegzem.
Hirtelen kiráz a hideg, ahogy eszembe jut, mi történt
aznap, mikor anyám szívrohamot kapott. Óvatosan oldalra nézek.
Cinna nyugodtan szemléli az utat, a profilján az idegesség
legkisebb jele sem látszik. Az ajkamba harapok, ahogy ismét előrefordulok, aztán összehúzom magamon a kabátot. Miért van az, hogy
ő sosem ideges, sosem mérges, sosem akad ki? Eddig egyetlenegyszer
láttam stresszhelyzetben: mikor Katniss majdnem felrobbant az
arénában. De ezen kívül soha, és soha nem hallottam a szájából
egyetlen csúnya szót sem. Cinna maga a megtestesül nyugalom, ezzel
ellentétben én úgy érzem magam, mintha vulkán lennék, ami éppen
kitörni készül.
Az ajkamat harapdálom, és azon morfondírozom
magamban, hogy megtegyem-e, de végül úgy döntök, megteszem.
- Köszönöm azt, amit anyám halálakor tettél –
mondom, de nem nézek rá. A hasamban csapkodni kezdenek a pillangók,
és úgy érzem, ha most a szemébe néznék, biztosan elbőgném
magam. - Mindent – teszem hozzá remegő hangon.
- Ezt nem kell megköszönnöd – feleli halkan. -
Bármikor megtenném.
- Bármikor? - Kifelé fordítom az arcom, nehogy Cinna
meglássa a könnycseppet, ami a jobb szememből igyekszik lefelé.
Aztán az ajkamba harapok, és abban reménykedem, hogy nem fog
rám törni a zokogás.
- Bármikor. És ha bármit tehetnék azért, hogy ne
légy szomorú, megtenném.
A hangja szóról szóra lágyul el, én pedig nem bírom
tovább. Úgy terveztem, hogy nem fogok sírni, de hát a tervek
sokszor füstbe mennek, nem igaz? Így van ez most is: az ablaknak
nyomom a homlokomat, és engedem, hogy a sírás ismét a hatalmába
kerítsen. Úgy érzem, nem tudok ellene védekezni.
- Úgy hiányzik! - zokogom.
Cinna felém nyúl a jobb kezével, és rákulcsolja az
ujjait a kézfejemre. - Tudom – suttogja. - Tudom.
- Végre jóban voltunk, beszéltünk, ráadásul itt
volt az esküvője, meg... - Szeretném folytatni, de nem tudom, mert
minden további próbálkozásom sírásba fullad.
És Cinna nem engedi el a kezemet: egészen addig
támogat, míg meg nem nyugszom, ez pedig körülbelül akkor
következik be, mikor megérkezünk anyáék házához.
Minden erőmre szükségem van, hogy ki tudjam nyitni a
bejárati ajtót. Az ujjaim remegnek, a hasam görcsbe rándul, a
szívem zakatol. Elég sokáig vacakolok a zárral, de végül
sikerül kinyitnom az ajtót, és belépek. Cinna szándékosan nem
követ azonnal, amiért hálás vagyok neki. Ezeket a lépéseket
most egyedül kell megtennem, még akkor is, ha úgy érzem, mintha
mezítláb járnék milliónyi törött üvegszilánkon. Minden egyes
méter fáj: az illatok, az új szőnyeg, a csillár, az étkező
látványa. Felrémlenek a pillanatok, mikor ott ültem, annál azt
asztalnál, és rettegve hallgattam anyámat. Mit meg nem adnék most
azért, hogy újra átélhessem azt a fajta rettegést! De ehelyett
csak néma félelmet érzek. Félelmet a jövőtől, félelmet a
következő percektől, félelmet mindentől. Félek, hogy nem leszek
elég erős, hogy én is megtörök. Szokták mondani, hogy az a
normális, ha a gyerek temeti a szüleit. Ez biztosan így is van, de
én most nem tudok azonosulni vele. Nem akarom eltemetni anyámat,
azt akarom, hogy éljen!
Arra leszek figyelmes, hogy egy fal előtt állok, és a
rajta függő képet bámulom. Ez én vagyok. Összepréselem az
ajkaimat, aztán felnyúlok, és leveszem a képet. Határozott
mozdulattal fordítom lefelé, ahogy leteszem az egyik szekrény
tetejére. Aztán tovább megyek, és annyi képpel teszem ugyan ezt,
amennyit csak meglátok. Végül a nappaliban kötök ki, és a saját
tükörképemet fixírozom a tévé képernyőjében. Úgy érzem,
most hasonlítok a leginkább önmagamra. A sminkemet már teljesen
lesírtam, ami pedig lefolyt az arcomon, azt letöröltem. A hajamban
semmi sütés vagy vasalás, egyszerűen természetesen hullámos. Se
kapitóliumi maskara, se élénk színek, se semmi. Csak én,
csak Roxanne.
Hirtelen kellemes bizsergés fut fel a karomban, és
ahogy megfordulok, Cinnával találom magam szemben. Semmi kétség,
a kezemet fogja. Még csak el sem tudom képzelni, mit látok a
tekintetében. Sosem volt még ilyen. Szívesen hinném azt, hogy
talán kedvel, hogy talán úgy kedvel, ahogy én őt, de
tudom, hogy ennek nem, nagyon nem most van itt az ideje. Ezért hát
lesütöm a szemeimet, és neki is el akarom ezt mondani, de még
mielőtt megszólalhatnék, ő mondd valamit.
- Nyugodj meg – suttogja. A szemeim azonnal
lecsukódnak, a bensőm megremeg. Úgy érzem, ebben a pillanatban
kérgesre fagy körülöttünk a világ. Életem legharmonikusabb
másodpercei ezek, és Cinna halk hangja nem töri meg a kérget, ami
körbevesz minket. - Ez nem olyan kézfogás. Most csak azt
szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül. Itt vagyok veled,
rendben? Segíteni fogok.
Kinyitom a szemeimet, és felnézek rá. Az arcát
fürkészem, próbálok arra gondolni, hogy repesnék az örömtől,
ha ezt nem ilyen körülmények között mondta volna, de az, hogy
itt és most hagyták el a száját ezek a szavak, csak bizonyossá
tesz abban, hogy mennyire nehéz percek következnek.
- Rendben – felelem halkan.
Az, hogy a továbbiakban nem sokat beszélünk,
valamiképpen megnyugtat, bár nem pontosan tudom, hogy miért. A
csend jótékonyan hat a sajgó lelkemre, bár csak tompítani tudja
azt a fájdalmat, amit az emlékek által feltépett sebek okoznak.
Anya szekrénye előtt állok, és próbálom rászánni magam, hogy
kinyissam. Az egyik kezem szabad, a másikkal Cinna ujjaiba
kapaszkodom. Muszáj kiválasztanom a ruhákat, muszáj kiválasztanom
a ruhákat...
- Nem megy – rázom meg a fejem. - Nem akarok megint
sírni.
- Akkor csináljuk együtt – ajánlja.
- Csináljuk – nyelek egy hatalmasat.
Felemeljük a kezünket, és egy mozdulattal kinyitjuk a
szekrény szárnyát. A szívem összefacsarodik, ahogy az ismerős
illatok és a hideg-meleg színek elérnek hozzám. Még mindig azt
érzem, hogy nem akarom ezt csinálni, és csak az a tény tartja
bennem a lelket, hogy nem vagyok egyedül. A bensőm ennek ellenére
folyamatosan lüktet, a könnyeim követelik a szabadságukat.
- Megtennéd... megtennéd, hogy kiválasztasz valamit?
- hadarom. Hátrálok egy lépést, aztán elengedem Cinna kezét, és
lehuppanok az ágy szélére. A számat rágcsálom, és mély
levegővételekkel próbálom magamban tartani a sírást. - Sajnálom
– hüppögöm -, sajnálom, nem megy...
- Rendben – válaszol halkan Cinna -, akkor majd én
keresek valamit.
Mivel nem akarom figyelni, inkább a tenyereimbe temetem
az arcomat. A fejemben mindenféle gondolatok cikáznak. Egészen
biztos vagyok benne, hogy mire este lesz, nagyon meg fog fájdulni.
Iszonyúan vágyom arra, hogy otthon lehessek, teljesen egyedül, és
a csendes magányba temetkezhessem. De persze ez nem megy ilyen
könnyen. Az élet egyik pofon után adja a másikat, nem kegyelmez.
Nem elég, hogy elvette tőlem az anyámat, még arra is
rákényszerít, hogy naponta szembesüljek az elmúlásával.
Hátrasimítom a hajam, és ekkor látom meg. A szekrény
mellett, egy fehér polcon ott az a kék váza. Semmit sem változott,
ugyan olyan, mint volt. Sötétkék, fényes, és fehér
nonfiguratívok díszítik. Nagyot nyelek, ahogy lassan felállok.
Mindenem megremeg, de nem állok meg: kinyújtom felé a kezem, aztán
leveszem. A szívem a torkomban dobog, ám az ujjaim pillanatokon
belül kihalásszák a váza karcsú belsejéből a gyűrűt. Tátott
szájjal bámulom. Tényleg benne volt! Ráadásul pont olyan, mint
régen: arany színű, kék briliánssal.
Muszáj nyelnem egyet, mert a szemeim megint megtelnek
könnyekkel. Ismét bevillan a kép, ahogy anya bedobja ezt a gyűrűt
a vázába. Aznap történt, mikor egyszerre minden elromlott.
- Roxanne?
Felkapom a fejem. Cinna szemeit bámulom, most
tökéletesen látszanak az aranyszínű pöttyök az íriszében. Ő
az arcomat fürkészi, a tekintete aggodalomról árulkodik. Aztán a
gyűrűre néz, végül ismét rám, és megértem, mi a kérdése.
- Anyám gyűrűje – nyújtom felé az ékszert.
Finoman ejtem a tenyerére, hogy ő is szemügyre vehesse. Azt
figyelem, miként forgatja az ujjai között.
- Gyönyörű darab – mondja, mikor vissza akarja
adni.
Nem tudom, miért, de azonnal hátrálok egy lépést.
Mintha valami láthatatlan erő taszítana hátra: mintha csak az
emlékek, amik a gyűrűből áradnak, így hatnának rám.
- Ne – rázom meg a fejem. A szemeim ijedten
ugrálnak: hol Cinnát nézem, hol a gyűrűt. - Ne – ismétlem. -
Ne add vissza. Nem kell. Nekem nem kell.
- Akkor mi legyen vele? - kérdezi óvatosan.
- Tartsd meg, vagy dobd ki, nem érdekel. - Nem tehetek róla, de a mondat végén
megbicsaklik a hangom, és lesütöm a szemeimet. Tényleg nem
akarom, hogy nálam legyen az a gyűrű.
- Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged rá? - Cinna ismét felém nyújtja az ékszert, mire hevesen megrázom a fejem.
- Egészen biztos.
Aztán nem figyelem, hogy mit csinál, mert megfordulok, és kiviharzom a konyhába. Ismét a könnyeimmel kezdek küszködni, de már nem harcolok ellenük annyira, mint eddig. Pár nap alatt sikerült megtanulnom: ha a sírás jönni akar, akkor jönni is fog.
Drága Bridget!
VálaszTörlésŐszintén nem tudom, hogy hány éves, de amiket itt leírsz, nagyon érettnek mutatnak. Csodálatos dolog, amit létrehozol ezzel a bloggal, nem találok szavakat. Roxanne hihetetlen szimpatikus karakter, büszke lehetsz rá! Örülök, amiért Cinna szerepelt ebben, és teljesen egyet értek azzal, hogy még nincs ideje annak, hogy elmondja Rox mit is érez igazán, először legyen jobban... Fantasztikus lett ez az egész, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen színvonalasan írod a történetet, tehetséges vagy! <333333
Puszi, Azy
Nos, a korom maradjon titok, de azért nem vagyok olyan öreg... Sokszor gondolom azt, hogy amit én hiszek, azt mások nem úgy látják, ahogy én, és ezeket jó kiírni magamból ilyen történetek formájában, mert úgy érzem, valahogy megkönnyebbülök tőlük. Sosem éltem át még ilyet, mint Roxanne, és adja Isten, hogy ne is éljek át, az ő gondolatait csak célozni tudtam, és akkor örülök, hogy sikerült érettnek írni a fejezetet.
TörlésOké, ez most elég fura megfogalmazás lett, de... azért remélem érted, mire gondolok. :)
Puszi,
Dorine <33